Történetünk – hazudok, az én történetem egyedül 😉 – márc.22-én indul. A víz napján. Úgyhogy ezen első blog – és még pár utána – afféle visszatekintés a kezdetekre. Lévén ma ápr. harmadika (még vagy 35 percig), ez nem jelent hosszú történelmi időszakot, úgyhogy néhány szösszenet és máris beérjük a mát…
Márc. 22-én délelőtt egyetlen középső húgom felregisztrált a Vivicitta-ra (ápr.13, még lehet jelentkezni és támogatni a Gézengúz Alapítványt!). Ezzel az egyetlen probléma az, hogy ÉN NEM TUDOK FUTNIIIII!!!!! Ellentétben vele, akinek mindenféle hosszútávos pecsétek sorakoznak a kiskönyvében, és bár gyermekáldás okán egy ideje felhagyott a hosszú szaladgálásokkal, tíz kilométert minden gyakorlás nélkül is ledob egy ráérős hétvégén; rólam és nekem rengetegszer elmondták engem teljesen és semennyire sem szerető embertársaim egyaránt, hogy nem vagyok futóalkat, slussz-passz (ez a diplomatikus, gúnykacaj-mentes verzió), úgyhogy a kötelező általános iskolai iszonyatos időmérő rémálmokat túlélve soha és semmikor nem futottam, még busz után se.
A gyerekem (12, lányból van, és elfújja a szél, olyan fűszál-alkatú) ujjongva üdvözölte az ötletet, hogy ő is segíthet kisgyerekeken -, a többoldali családi “terror”, no meg a Gézengúz Alapítvány, akiknek sokra tartom a munkáját, megadták hát az első lökést…
Kommentek